A bemutatkozó albumuk igazi telitalálat volt: az örmény(!) srácok a lehető legügyesebben keverik a zúzós riffeket a bábfilmekbe illő témákkal, akkor váltanak egy számon belül líraiból csontkeményre, amikor akarnak, az énekes Serj Tankian hangja pedig a beteges suttogástól a torokmélyi hörgésen át a gregorián hangulatú énekig terjed… És ehhez jönnek még a társadalmi témákat a legmélyebb érzelmekkel boncolgató szövegek. Hát, ebből ugye akármi nem sülhet ki. Nem is sült. Épp ezért tört le, amikor az akkor még csak készülő második albumról úgy nyilatkoztak, hogy hát igen, más lesz, mint az első, bár azért az első lemez kedvelői sem fognak csalódni. Na persze, morogtam zord vigyorral. Láttam én már karón varjút. Aztán megjelent a Toxicity, én meg egyből befontam a hajam tőle: ízig-vérig SOAD anyagot kaptunk: alapvetően egyszerű felépítésű dallamokból komponált eszméletlen tizenöt dalt. A keleties íz továbbra is jelen van, a hangzás tovább szigorodott, Tankian továbbra is mindent elkövet a hallgató teljes zavarba hozására – csak győzzük megérteni őket. Aki látta a klipes Chop Sueyt, az tudja, miről van szó: az embernek végigborzong a háta, ahogy a darálós részek még jobban kiemelik a refrén szépségét. Kábé ennyi várható el az összes többi számtól is, se több, se kevesebb. Pont ennyi.